Hétágra sütött a nap. Az apró udvart beragyogta, aranyba öltöztette az öreg almafát. A sovány kis tyúkok tikogva szédelegtek árnyékot keresve. A gazda az udvar közepén. Korát meghazudtolva jött-ment, hatalmas fatörzset háncsolt. A combvastagságú fa egykedvűen tűrte, hogy az öreg hosszú csíkokban fejtse le róla a kéreg-ruhát. Társa már szépen megpucolva feküdt pár méterre tőle.
Hinta lesz ebből, igazi hinta. Hát hogy fog annak örülni a kicsi Gergő! Első unoka, egyetlen, mindenki szemefénye, számolgatta magában, s mosolyogva csodálkozott rá, idén mér négy éves lesz az apró legényke. Pedig még most született. .. És közben fürgén járt a keze, már kapta is elő az apró kis deszkákat, abból lesz az ülőke. Szépen, határozott mozdulatokkal gyalulta végig. Orra megtelt a friss fa illatával. Avval a csodás, finom illattal.
A nemes illatfoszlány visszaröpítette az időben. Emlékezett. A mozdulatok, amint életében először a deszkát gyalulta. A hangulatra, a veszteség érzésére. Apjának készült végső pihenőhelyül. Fiatal legény volt még akkor. Elvesztette. Elment az öreg. Otthagyta a kicsinyke gazdaságot, a jámbor tehénkét, a hűséges ebet, s persze őket. Emlékezett arra, miként csöppent az első könnycsepp a gyalult fára. Régen volt, hessintette el a szomorú emléket.
S gyalult tovább. Miként a Gergő bölcsőjét, azt is ő készítette, hiába volt finom városi asszony a menye, az igazi fabölcsőnél jobbat úgysem talált. Örült is neki, a csecsemő sehol olyan békésen nem tudott aludni, mint a Papa-készítette bölcsőben. S az a finom faillat, az megfizethetetlen.
Az ülőke kész lett. Nézte hosszasan, merengve. Megérezte a bűvös körforgást. A bölcsőt és a koporsót. Az életet és a halált. A dolgok sorát, amikor át kell adni a helyet. Mert ennek így kell lennie. Evvel meg kell békélni, a gyerekek felnőnek, a felnőttek megöregszenek, majd elmennek. Hát szépen kell. Nyugodtan, mindent rendben hagyva. Miként azt atyja tette. Számbavette a gazdaságot. Bólogatott szépen.
Aztán lassú, megfontolt léptekkel hátrament és előhozott egy szép darab fát. Megsimogatta, megszagolgatta. Bólintott. Magasra emelte a fejszét. És lecsapott. Újra és újra. Homlokáról szépen lassan peregtek az izzadtságcseppek. Minden csapás egy év. Minden elröpülő forgács egy gondolat. Gyönyörű önkívületben ácsolt. Maga volt az élet. A megélt, megtapasztalt, bölcs élet.
Aztán elkészült a mű. Hátralépett. Megnézegette, körüljárta. S elégedett volt a maga ácsolta kereszttel. Elkészítette. Kész volt. Már nem volt mit hozzátenni. Csendben, szinte szertartásosan fogta, s bezárta az apró, öreg fafészerbe. Ő a magáét megtette. Csak a gyerekek meg ne lássák! Nem értenék, úgysem értenék. Mert ez az ő élete. S szépen végigvezette, örült a szépnek, végigharcolta a nehéz időket. Férfi volt. S egy ilyen élet után úgy dukált, hogy maga tegye a mondat végére a pontot. Ha eljön az ideje, akkor a hátramaradóknak érteniük kell az üzenetet. Hogy a táncot végig kell járni. Hogy a csizma koppanása határozott kell legyen. Az utolsó lépésig.
Mert csak úgy szép a magyar, ha becsülettel végigjárja a táncát!