Csend borította a hatalmas parkot. Elhagyatott, nem él benne ember, a természet vette át a hatalmat. Bokrok, termetessé fejlődött gazcsomók, tüskés futórózsa ölelte körül a kopott lépcsőket. Mindösszesen az elegáns, puha ív őrizte egykori méltóságát. Zöld mohafoltok tették…

Nem tudta, nem is keresete. Csak jött. Lehengerlően, bódítóan, szépen, ahogy illik. Tegnap még nem is gondolt rá. Leszegett fejjel baktatott. Kopott kis cipői sercegve vájtak apró árkokat az út öreg testét fedő portakaróban. Minden a régi. Szín nélküli rét, fakó…

-           Lajos! Lajos, hagyd már azt ott a fenébe! Gyere már ide… S olyan kacskaringós szitok, káromkodás következik, amilyenre csak a nekibúsult magyar képes. Van abban Isten, annak összes felmenője, még talán szamár is meg a jászol. Lajos baktat megadóan. Néha…

Csak a szokásos szürke kis nap. Semmi csillogás, igaz, a felhők sem gyülekeznek. Csak úgy van. Hogy az ember érezze, néha már az is jó, ha nem rossz. Kis séta, ráérős, nem világmegváltó, csak szellőző. Emberek jönnek-mennek. Ismerős arc. Széles mosoly, igyekszik becserkészni…

Esik. Nem is esik, szakad. Az eső összefüggő, szürke függönyként borul a világra. Aztán a földön a kövér cseppek szépen megfogják egymás kezét és hatalmas pocsolyává lesznek. Autók jönnek-mennek, eső kopog, kerék tocsog, ázik a világ. A postás megadóan, egyhangúan…

Gyönyörű időszak. Az elmúlt napok esőjét a nap pillanatok alatt felszárította. Nagy dér-dúrral jött a vihar, tombolt, hősködött, dübörgött, eláztatta kicsiny országunkat, aztán jött a nap, s hipp-hopp felszárította a nyomát is. Mész a szikrázó napsütésben. A Duna…

Volt. Egyszerűen csak volt. Mentél, tettél jót s még jobbat. Hittél, míg el nem törték. Bíztál, míg be nem csaptak. Vitted a terhet, azt hitted, jó lesz. Amíg ki nem lopták az utat a lábad alól. Csalárd módon a teher megmaradt.  Mentél, vánszorogtál az üres…