Harmatos reggel. Friss levegő, a nap még álmosan bujkál. Az Öreg felkel. Frissen, ahogyan azt hosszú évtizedek óta teszi. Nem olyan fürgén, mint egykor, kopnak a zsanérok, roppannak már az ízületek, de a lendület töretlen. Ül egy kicsit az ágy szélén. A konyhából szöszmötölés hangja, óvatosan koppan az öreg, csorba bögre. Az Öreg elmosolyodik. Megszokott hangok, évtizedek óta.

 

Feláll az ágyról, mely megkönnyebbülten nyikordul egy vékonyat. Odalép a kopott, kék lavórhoz, egyetlen pillantással nyugtázza a meghatározhatatlan formájú fekete foltot az alján. Lepattant a zománca, amikor a pajkos gyerekek rohangászás közben leverték. Mégis ismeri a foltot. Valahogy hozzátartozik. Gyakorlott mozdulatokkal megmosdik. Felveszi a nadrágot. Kiszolgálta gazdáját a kopott ruhadarab, a vidám kis folt az ülepén boldogan virít. Mosolyogva ölti magára. Orrát megcsapja az állott ruha szaga. Mit szaga, illata. Hozzátartozik, kimoshatatlanul. Az idő szaga. Kitörölhetetlen.

 

A konyhában a megszokott illatok. Anya szapora mozdulattal töri a kolbászt, sercegve hasad a szalonna. A csorba, öreg bögrében habosan harsan a friss tej. Az öreg szeme kutat az asztalon, aztán megtalálja amit keres. A mázgás kis üveget, benne a gyöngyöző, sárgás erőt. Papramorgó, ebből is dukál egy kupica ébredéskor.

 

Nyílik az ajtó, Pajtás lomposan odébb moccan.

 

- Jankó! - kiált fel Anya. – Fiam, gyere gyorsan, egyél.

 

Jankó mosolyog, megöleli Anyát, kezet fog az Öreggel. Leül az asztalhoz, mosolyogva hárít.

 

- Koleszterin, Anya, koleszterin!

 

- Ejj, fiam, mikor olyan sovány vagy… - dohog Anya

 

- Ajándékot hoztam!

 

Anya fel sem pillant, szeli a nagy, kerek, illatos kenyeret. Jankó kinyitja a csodatáskáját és előhúz egy kicsinyke dobozt. Az Öreg meghökkenve nézi. Anya kezében megáll a kés.

 

- Mobiltelefon – mondja ki a varázsszót Jankó.

 

- Az meg minek? – kérdi az öreg mosolyogva. Mert Jankó nem érti. Nem érti, hogy nekik az ő világuk a jó. Az a kopott, jól bevált, öreg világ, amely magába zárja a régi emlékeket, a fiatal éveiket, a felnőttkorukat és az időt, amely illatosra festi az öreg nadrágot, amely kopottá teszi a kék lavórt, amely már szeretőn öleli a háborús éveket is, bármilyen szörnyűek is voltak. Mert az az ő igazi világuk. A mostaniban ugyanis nem találnák helyüket. Szövetség ez Anya és az Öreg között. Boldog, örök szövetség, melynek része ugyan Jankó, de nem alkotóeleme. Ő a maga kis szövetségét építi, immár Jánosként. Bár valószínűleg annak sohasem lesz része egy ócska, kincset érő, kopott kis nadrág.

 

Kinek lesz igaza?