Rohant a buszmegálló felé. A szél kócolta szöszi haját, ő meg csak rohant és rohant. Sejtette ő, hogy baj van, de reménykedett. A hatalmas iskolatáska le-fel ugrált az apró gyerek hátán. A zsebében lapuló alma dudorodva jelezte: ne fuss. Minden hiába. Ő csak futott. Néha meg-megroggyant a lába a nagy igyekezetben.

 

Odaért. Kongó üresség, buta csend. A buszmegálló kihalt, a kicsi, tetős szerkezet vészesen tornyosult fölé. Sehol senki. Tanácstalanul megtorpant. Most mi legyen? Nem ismeri az utat hazáig, hiszen még csak most költöztek ide. Vajon merre jött a busz reggel? Ki emlékszik, hiszen el volt foglalva a sok idegen gyerek nyüzsgésével. Mi legyen? El nem indulhat, nem tudja, merre. Ha marad, akkor sem gördül majd visszafelé az iskolabusz érte. Anya…gondolta. Anya, merre vagy? A kicsi szája lefelé görbült majd apró, csillogó könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában. Gyorsan letörölte, de nem segített. Újabb és újabb cseppecskék követték, a kicsi képe egyre maszatosabb lett.

 

Megállt egy autó. Egy nagy Bácsi mosolygott rá.

 

- Baj van? – kérdezte. - Nincs – vágta rá gyorsan a Kicsi. - Nem tudsz hazamenni? Ha megmondod, hol laksz, hazaviszlek… - Nem, mindjárt jön értem Anya – mondta a Kicsi határozottan. A szíve szaporán vert, eszébe jutottak a tanítások az idegenekről. Megijedt. Nagyon. - Akkor rendben - mondta a Bácsi. Ránézett a hátsó ülésen kucorgó fiára és elhajtott.

 

A Kicsi megint egyedül maradt. A semmi közepén.

 

- Értem jön Anya, úgyis értem jön, nem hagy itt – ismételgette magában.

 

Teltek a percek, de nem történt semmi. Egyre nagyobb lett a kétségbeesés, egyre nagyobb és idegenebb az apró település. Az iskola épülete volt a legbiztosabb pont. Visszamenne, de ha jön esetleg Anya, nem találja. Vagy épp ott keresi majd? Jajj, ha most megszólalna Anya hangja…az a megnyugtató hang, az sem volna baj, ha leszidná, csak itt lenne…

 

Már sírni sem mert. Egyszerűen csak nem tudta, mi lesz. Amikor már végképp úgy érezte, vége a világnak, megjelent Anya. A világon a legjobb. Érted jött, látod? Érezte, hogy baj van, tudta, úgy tudta, hova kell jönnie…És rohant. Már nem roggyant a lába, a kotyogó táska sem ütötte a hátát, semmi nem számított. Itt van Anya. A könnyei szabad utat kaptak, sírt, megkönnyebbülten, meggátolhatatlanul. És olyan, de olyan boldog volt, mint még soha. Anya ölbe kapta a maszatos gyereket, és szorította. Úgy, ahogyan csak egy Anya szoríthatja magához az ő Kicsijét. A legjobb érzés a világon. A szeretet, a féltés, az ösztönök csodás robbanása. Ez az ő pillanatuk volt.