Népliget. Csodálatos hétfő, szürke ég, szitáló eső, nyirkos közeg, szomorú tócsa az aluljáró lépcsői előtt. Új hét, új élet. Meg persze a kérdés: mit hoznak a következő napok? Van még valami torz poén, ami kimaradt és most következik? Hát, hiába, az ilyen napok nem feltétlenül táplálgatják az amúgy is egyre vékonyodó optimizmust az emberben.

 

Próbáltam szétkergetni a szürke felhőket a fejemben, lépkedtem lefelé a lépcsőn, amikor fura kép tárult elém. Három férfi – talán hajléktalanok, vagy csak alkoholisták, néha nagyon nehéz meghúzni a mezsgyét. Kupacba verődve vihognak. Szó szerint, mint a tinilányok, ha meglátják a nagy Ő-t. A negyedik kissé zavarodottan ténfereg, apró köröket ír le, mintha valami hibbant koreográfus első munkáját segítené. Két lépcsőfok és értelmet nyer, meghallom a bizonytalan, nyekergő hangját is: szia, adnál egy cigit? A kérdés egy cingár fiúnak szegeződne neki, ha nem volna puha, mint a gyapjúfonal. A többiek ezen vihognak. Kezdek zavarba jönni, nem is igazán értem, de akkor belehasít a depis hétfőbe az egyik vihogó amatőr hangja:

 

- Ne azt mondd, hogy adnááál! Kiabálj rá, hogy aggggyáááál! Ordíts, így sose kapsz cigit

 

Puff neki. Van ilyen? Továbbképző az aluljáróban? Ne kérj, követelj? Annyira de annyira szürreális ez az egész és mégis annyira beleillik napjaink történéseibe. Igen, ez az új trend minden vonalon. A koldusok már nem kérnek, követelnek. A gyilkosok már nem félnek, ölnek. Az állam már nem is szól, csak belenyúl a zsebünkbe. Hová vezet ez az egész? Mi következhet?

 

Azt hittem, ezt már nem lehet fokozni. Tévedtem. Egy szinttel alább, metró. Az, amelyiknek a mennyezete leszakadt nemes egyszerűséggel. A legfőbb öröm: nem okozott sérülést. Meglepő hozzáállás, az ember az állami közlekedési vállalatot nem feltétlenül orosz rulettként képzeli, hogy vagy túlélem, vagy nem. Mindegy is, beszálltam a rozoga metrókocsiba. Pakolgattam magamban a cigikérés előbb hallott szabályait. És újabb bölényhang hasít bele a metró zakatolásába:

 

- Vedd le a hátadról azt a zsákot, barom!

 

Az illemtanár egy idősödő, pocakos „úriember”, kissé kitaposott, fehér csipkecipőben, a „barom” egy tízéves-forma kisfiú.

 

Nagyjából idáig vitte társadalmunkat a pacsis demokrácia, a kommunikációs tréningek, a liberális média, ez az egész tiritarka, csiricsáré, értéktelen világ. Félreértés ne essék, soha nem fogom visszasírni a kommunizmus nemlétező romantikáját, mint ahogyan a liberális demokráciáét sem. Mert eljön az az idő, amikor múlttá válik ez is. Hiszen minden rendszer születésekor magában hordozza a halálát is. Ez törvényszerű. Hogy mi következik? Narancsdiktatúra? Katonaság? Ókori összevisszaság? Ki tudja? Senki. Azt azonban igen, hogy minden generációnak át kell élnie a saját rendszerét és meg kell változtatnia azt. Azt hiszem, egyre élesebben fúj a változás szele. Csak azt nem látom még, milyen irányba!