Volt. Egyszerűen csak volt. Mentél, tettél jót s még jobbat. Hittél, míg el nem törték. Bíztál, míg be nem csaptak. Vitted a terhet, azt hitted, jó lesz. Amíg ki nem lopták az utat a lábad alól. Csalárd módon a teher megmaradt.

 

Mentél, vánszorogtál az üres lépcsőházban. A leszálló este puha sötétségbe öltöztette a kihalt folyosót. Nem félelmetesbe, inkább ölelőbe. Nem érezted a magányt. Pedig ott volt előtted. Mentél bátor léptekkel. Aztán valaki felkapcsolta a villanyt. S a lépteid félelmetesen egyedül kezdtek el kopogni.

 

Hitted a piac zsongását. Szeretted a friss gyümölcs illatát, a fényes kis káposztafejeket. Örültél a paradicsom piros kerekségének. Kosarak, bőszoknyás parasztasszonyok. Alma gurul, gyerek kipirult arcocskával kergeti, elkapja. Beleharap. Alma sercen, kofa riad. Anya fizet. Mert ilyen a világ. Mindenért meg kell fizetni. Egyetlen falás lédús, ropogós almáért is.

 

Szeretted az iskola illatát. A zsivajt, a rendetlenséget, a kínos rendet a káoszban. A tied volt. A kopott fapad a Pokolgép felirattal, a levelezések ismeretlen ismerősökkel, az intelmek, finom kis gyomorideg az első lógásnál, a bátorság szikrája az első kimondott „nem készültem” idején. Aztán felnőttként érezted az iskola illatát és ijesztő lett. Nem büdös, csak idegen. Mint a konyhásnéni enyhe kis bajsza. Már nem tartozik hozzád. Elveszetted, törvényszerűen.

 

Állsz a kihalt buszmegállóban. Esik. Minden szürke és vizes. Mindenki rohan fedett helyre. Te meg csak állsz, egyedül az esőben. Szép. Nem szomorú, inkább valószerű. Az élet része. Minek futni? Úgyis utolérnek a kövér cseppek. „Nem mos belőlünk tiszta búzát” – mondta Nagyanyám. Igaza volt.

 

Becsületes voltál. Úgy érzed, súlyos. Pedig nem az. Mert az is maradsz. Vannak dolgok, amiken nem változtatsz. Mert nem kell. Mert a legnagyobb eső után is kisüt a nap. A legszebb dolgokba is bele lehet rondítani. De lehet felállni. Kell. Menni és menni, megkapni az idegen szájából a verdiktet: volt. Idegen. Semmis. És mégis valahogy erőt ad. Hogy visszakapod saját magad. Hogy megint te magad lehetsz a saját bőrödben. A reményt, hogy visszamehetsz a válaszúthoz. Hogy már nem kell félned, ha a fénybe érsz. Mert mindvégig ott volt veled a legnehezebb, mégis a legveretesebb hagyatékod: a becsület. „Nehéz becsületesnek lenni, de olyan jó!”

 

Igazad volt, Dédi. Halálosan, örökérvényűen. Nehéz a becsület. De megjelöl és különbbé tesz másoknál. És akarom a lédús almát, és szeretem a piros kis paradicsomokat. S ha meg kell fizetni az árát, örömmel fizetem meg!