Tegnap még nem is gondolt rá. Leszegett fejjel baktatott. Kopott kis cipői sercegve vájtak apró árkokat az út öreg testét fedő portakaróban. Minden a régi. Szín nélküli rét, fakó égbolt, fittyedt kis virágok. A házak vaksi ablakai egykedvűen kotlottak a megszokott helyükön. Nem történt semmi. Hosszú hosszú hónapokon át. A pofonokat már észre sem vette, csattanásuk csak valami fáradt ritmust adott a hétköznapoknak.

Aztán megtörtént. Kicsi bolt a falu végén. Nem nagy, nem hivalkodó, épp csak a szükséges dolgok. Kenyér, cipőfűző, zenélő doboz műanyag balerinával és persze mérgezett búza a kártékony rágcsálók ellen. Igazi falusi bolt, kissé dohos levegővel és az öreg Pista bácsival, az eladóval.

Bement. Liszt kellett volna, ha már a malom kerekei utolsót fordultak. Bezárt. Tönkrement a molnár, oda a falu egyik lába. Elköltözött családostól. Nehéz az élet.

Pista bácsi odaadta a papírzacskóba csomagolt lisztet. A lány kikaparta a zsebéből az aprópénzt. Az érmék csilingelve koppantak a pultnak kikiáltott rozoga, nyiszorgó asztalon.

-          Köszönöm, Pista bátyám!

-          Isten áldjon, leányom – válaszolta az öreg mosolyogva.

Felvette a lisztet. Megfordult, s elindult a bolt ajtaja felé. És ekkor csapott le először az érzés. Valami történni fog. Érezte, minden zsigerében. Most valami lesz. Nem értette. Megállt egy pillanatra. Várt. Nem történt semmi. Csak az öreg piszmogása a háta mögött. Megvonta a vállát és elindult.

Az ajtó éleset nyikordult, amikor kinyitotta. És hirtelen meglátta Őt. Tudta, ismerte, számtalanszor látta már, de most valahogy más volt. A molnár fia állt vele szemben. Mosolygott. Egészségesen, legényesen.

-          Hova-hova avval a liszttel, Hercegnő? – kérdezte nevetve.

És akkor. Akkor történt. Robbanás, hangorgia, fények játéka, a színek visszaköltöztek a helyükre. A lány arca mosolyra húzódott. Kicsit fájt, elszokott tőle.

-          Haza. Haza viszem.

-         Segíthetek? – kérdezte a legény kötekedőn.

Elindultak. Vidáman, tisztán, fiatalon. A rét kövér füvet növesztett, harsogóan zöldet, a sárga kis virágok mosolyogtak a napfényben. A házak ablakai megteltek fénnyel, a poros út sem nyikorgott már. A világ könnyű lett.

Aztán összeért a kezük. Megváltás. A keresztek lehullnak, a kötelékek fellazulnak, az ég pedig olyan végtelen, tiszta és kék, amilyenné csak az elégedett Isten tudja festeni jó pillanatában.

Úgy látszik, őt is megörvendeztette egyetlen érintés!