Gyönyörű időszak. Az elmúlt napok esőjét a nap pillanatok alatt felszárította. Nagy dér-dúrral jött a vihar, tombolt, hősködött, dübörgött, eláztatta kicsiny országunkat, aztán jött a nap, s hipp-hopp felszárította a nyomát is.
Mész a szikrázó napsütésben. A Duna álmosan, koszosan toporog egyhelyben, próbál úgy tenni, mintha nem is érdekelné a nap. Haladsz szépen, mész a Parlament felé. Át az aprócska parkon, a padok mellett. S aztán egyszercsak megcsap valami. Elsőre nem is tudod, mi, csak azt, hogy valami hihetetlen életkedvet szabadít fel benned. Mész, mész egyre inkább beljebb az érzésbe. És akkor felismered. Az a puha, édes, szerelmes hársfaillat.
Nagy levegő, tüdő telik. Leültem lassan egy padra, nehogy elpattanjon a buborék. Nem szabad bántani. Csak nőtt és nőtt. Csodálatos érzés.
Emberek jöttek-mentek, talán észre sem vették. Szomszéd pad üres. Egy nő, egy férfi. Túl a csikókoron, túl a szertelenségen. Szépen, lassan imbolyogtak. Apró kis szatyor a Férfinál. Benne valami apró kis semmi, vígan billegett, követte hűséggel gazdája lépteinek ütemét. Így mentek, mondhatni hárman. Aztán a Nő megállt. Nem szólt, csak leült. Delejes tekintettel. A Férfi követte. Ültek egymás mellet. Szépen, csendben. Itták a levegőt. Aztán a Férfi arrébb billent. A Nő pedig szépen csendben a fejét a Férfi ölébe hajtotta. Tincsek elsimítása a fáradt, ráncos arcból. Gyönyörű volt.
Ilyen a hársfaillat. Belebújik az ember orrába, eltelíti a lelkét és megszűnik a világ. Nincs tovább. Csak az a gyönyörű érzés, hogy élni jó.
Hazafelé azon kaptam magam, hogy mosolygok. Sokáig megmarad bennem a kép, ahogyan szerették egymást. Mert az igazi szerelem ilyen: hársfaillatú.
Vona-Szabó Kriszta 
Nagy Kata