Esik. Nem is esik, szakad. Az eső összefüggő, szürke függönyként borul a világra. Aztán a földön a kövér cseppek szépen megfogják egymás kezét és hatalmas pocsolyává lesznek. Autók jönnek-mennek, eső kopog, kerék tocsog, ázik a világ.
A postás megadóan, egyhangúan tekeri kopott biciklijét. A két hatalmas zöld táska megadóan csüng a bringa két oldalán. Már a szemüvegét sem törölgeti, inkább az ösztön hajtja, mint az éleslátás. De megy, teker, dolga van, kérem, levélhalmazok várnak arra, hogy eljussanak a címzetthez. A kapu előtt megáll, jókedvűen kiabál. A csengő nem számít, lehet, hogy nem is látja. Az éles kiabálás megtöri az eső egyhangúságát.
Két nő az út közepén. Furcsa látvány, mindkettő talpig esőben. Az egyik poroszkál, a másik rohan pár lépést, megáll, bevárja társát, majd kezdi újra. Egyidősek lehetnek, valahol hetven körül. Ázik a régi szoknya, csicseg a cipő a vízben, mindenhol be, oldalt ki. Valószínűtlenül vizes minden.
- Szaladjunk már, Rozikám, hát elázunk!
- Dehogy szaladok én, szaladtam én már annyit, majd megszáradok!
Hát ennyire eltérőek vagyunk. Ki elázva is attól fél, hogy vizes lesz, ki pedig egykedvű, bölcs nyugalommal állja a zivatart. Hol a megoldás? A postás szemüvegében? Vagy a nénik beszédében?
Ennél egyszerűbb a válasz: az Isten kezében. Ahol elférünk mindannyian, ázottan, fázósan, szemüvegben vagy csak a szoba ablakában ülve.
Vona-Szabó Kriszta 
Nagy Kata