A lépcső tetején két alak. Egy nő és egy férfi.  Élet az élettelenben. Színesek sem voltak, el ne rontsák  az álombéli tájat. De hogy mégis emberek maradjanak, hát veszekedtek. Hangosan. Nem gyűlöletből, talán nem is haragból, inkább egymásért, mint egymás ellen. Ki érti a szavaikat? Néha ők maguk sem. Mert nem lényeges. A szavak csak úgy odakeveredtek. Záporoztak, néha koppanva hulltak a földre. Felkavarták a csendet. A békét is, lélekben. A tájét nem, odáig nem merészkedtek. Csak néha öltek, máskor teremtettek. Ahogy azt a szavak tenni szokták.

Hát veszekedtek. Generálták egymást. Egyik mondat hívta a másikat, majd kézenfogva kirángatták az újabbat. Véget nem érő láncolat. Furcsa harmónia, megfoghatatlan. Aztán jött az utolsó. A legfájóbb. A mondatocska leesett a kőre, csattanva tört ezer darabra. Döbbent csend. Aztán az egyik alak elfutott. Rohant ijedten, bolondul lefelé a lépcsőn. Mit számított az íve, kit érdekel a története? Ki gondolkodik azon, hogy a lépcső megőrzi a lábak érintését? Csak futott, szaladt valami elől, amit nem lehet megmagyarázni.

A másik döbbenten állt a lépcső tetején. A feltámadó szél néha belekapott hosszú ruhájába. Sírt. Halkan, meg ne törje  a csend hatalmát. Győzött, övé a terület. Ezt kellett gyászolni. A csend uralmát

Hosszú idő telt el. Évszázadok? Évezredek? Vagy csak egy perc? Ki tudja. Ahol a csend az úr, az idő is hallgat.

Aztán megcsikordult az apró kavics. Puha léptek. Koppanva másztak a lépcsőn. Megfontoltan ízlelgették a talpak a lépcsőfokokat. Lágy ritmus, halk dobbanások. Aztán felért a lépcső tetejére. Ismét egymás mellett a két alak. Ugyanaz a kép, ugyanazok a puha fekete árnyalatok, és mégis más. Merőben más. Kinyúl egy kéz, megérinti a nő vállát. Egy mondat, amely belesimul az éjszakába.

-          Ne haragudj…

S a nehezen kimondott szavak súlytalanul, lebegve szálltak a sötétben, fényes csóvát húzva maguk után.