Előre tudom, sokaknak nem leszek szimpatikus evvel az írással. De nem megfelelési kényszerből írok, hiszek az építő jellegű vitákban, ellenvéleményekben. Végülis a blog célja épp a gondolatébresztés, az eszmecsere.

 

Egy rövidke történettel kezdeném. Egy öreg néni esetével. Öreg volt, nagyon. Szegény volt, egyik napról a másikra élt. De minden délelőtt kiült a tornácra, beült a kopott hintaszékébe és ábrándozott. És mesélt. Gyönyörű meséket. "Amikor én még lány voltam..." kezdte minden alkalommal. És régi, szép világ bontakozott ki az ember szemei előtt. Amikor a becsület még becsület volt, az adott szó szó volt, a gerinc gerinc, a harc pedig harc. A szerelem szerelem a romantika pedig romantika. Néha elővette a szekrénykéjéből a molyette, régi elsőáldozó-ruháját. Maga elé tette, és billegett benne, miközben révedezve gondolt a templom hangulatára.

 

Aztán a néni egy szép nap elment. Nem ült ki többé a tornácra, nem mesélt. Sok dolga maradt megoldatlan. Nagyon sok. Olyan dolgok, amelyeket csak ő oldhatott volna meg. Így azok örökre megoldatlan maradtak.

 

Valahogy ugyanezt érzem a mai világban is. Élünk egyik napról a másikra. Sajnáljuk is, hogy ilyen nehéz. Rázzuk az öklünket néhányan. Mások még azt sem. Készséggel elhiszik, hogy aki Megváltónak mondja magát, az is. Ülünk a tornácon és Árpád apánkról ábrándozunk. Kivesszük a szekrényből a hagyományőrző ruhát, miközben a szomszéd éhen hal. És mindig arra gondolunk, hogy ez velünk nem történhet meg. Elmegyünk nyilazni a rétre, miközben az ország recseg-ropog, összeomlás küszöbén áll.

 

Az a baj, hogy valahogy csak a szomorú, fájó dolgokra vagyunk fogékonyak. Elrévedezünk a múltba. Igen, hiszem és vallom, hogy az a magyar, akinek fáj Trianon. De ugyanakkor azt is vallom, hogy az a magyar, aki tevékenyen akarja a jelent megmenteni. Hogy aztán helytálljon a múltbéli fájdalmak helyrehozásában. És senki ne próbáljon arra gondolni, hogy nem tisztelem az őseinket, mert tisztelem őket. Mélységesen. És senki ne gondolja, hogy nem érzek igazságtalanságokat a történelmünkben. De valahogy fel kellene ébredjen bennünk Árpád apánk harciassága. Eszünkbe kellene jusson Rákóczi kitartása, hite, hazafiassága. És nem elsősorban a hagyományőrző ruháinkat kellene felöltsük, mert ettől még nem leszünk igaz hazafiak. Arra is kellene vigyáznunk, hogy a jelent megmentsük, miként ők tették annak idején. Ettől emlékezünk rájuk, hogy a jelenüket megoldották azért, hogy nekünk múltunk lehessen. És ha sikerült olyan embereket találnunk, akik meg tudják mutatni a helyes utat, az életmentő kiutat, akkor az a minimum, hogy támogassuk őket. Egymagában mindenki képtelen a világmegváltásra. Segítsük az igaz magyarjainkat, akiket elindítottunk a saját utunkon. Támogassuk őket, evvel magunkat is. És ha sikerül megoldani a mindennapi gondokat, akkor tiszta szívvel vehetjük elő őseinket. Akkor méltók leszünk az emlékezetükre.

 

Századszor is elmondom, fogjuk meg egymás kezét és most, ma, a jelenben döntsünk helyesen. Mert ha nem, akkor sajnos nem lesz ki emlékezzen Árpád apánkra, Rákóczira, Horthyra vagy akár Pongrátz Gergelyre.