Vannak elátkozott napok. Nem tudom, miért, de valahogyan, valamilyen módon azok. Nem a reménytelenségük, nem is az egyhangúságuk folytán. Csak olyanok. És persze vannak kimondottan Isten ujja által érintett napok is. Nem a világmegváltó történéseik miatt, nem is a lottó ötös miatt. Csak úgy. Olyanok.

 

A mai valahol a kettő mezsgyéjén egyensúlyozik. Eddig. Reggel felébredtem, hurrá, megfáztam. A fejem legalább ötven kilót nyom. A hangom valami videotékában agyonnyúzott videókazetta rosszul sikerült szinkronhangja. No persze, katasztrófafilm.

 

Aztán mégis barátságos hang, indul a reggel. Gyermek szöszmötöl, néha énekelget. Mégsem elátkozott nap. A kicsi, vékony gyerekhang messzire űzte a komor reggelt. Kávéfőző, illat, amit sejtek. Érezni nem igazán sikerül. Habos kávé. „Minden most kezdődik el, ahogy dobban a szívem...” Ez a két sor állandóan. Mi tagadás, Ákos nagy kedvencem, ismerem ezt a dalt, csak sehogy sem akarnak a további sorok kibújni a fejemből. Ott vannak, de csak ez a kettő szaladgál és tekereg. Orvosoljunk? Merem?

 

Merem. „Azt hittük, nem lesz vége a világnak...” Alakul. Lusta kávékavargatás, sablonmondatok, véletlenek márpedig vannak. Biztosan hallottam valahol a zenefoszlányt, azért zakatol. "Ébredj fel, kedves..." Meglepem magam magam? Véletlen, Kata, add fel. Aztán hirtelen megcsap a dal ominózus része: „Meneküljünk máshová, az ég fölé, a föld alá”.

 

Ilyen egyszerű. Vannak helyzetek, amikor függöny le. Tabula rasa, továbblépés. Őszintén, tisztán. Amíg lehet tisztának maradni. Amíg a lelkünket át tudjuk menteni az újabb és újabb szürke hétköznapoknak. Amíg napfényt tudunk varázsolni a reggelbe. Amíg a kereszt súlya alatt születő izzadtságcsöppek őszinték. Amíg a zokszó nem mantra, csak előtör. Akaratlanul. És amíg el nem felejtünk nevetni. Önfeledten. Amíg gyávák nem leszünk az álmokhoz. Csak továbblépni. Úgy, ahogy hinni sem merem. Bátran és határozottan. Csak Katásan. Mert van olyan. Elhiszed?