Csak a szokásos szürke kis nap. Semmi csillogás, igaz, a felhők sem gyülekeznek. Csak úgy van. Hogy az ember érezze, néha már az is jó, ha nem rossz.
Kis séta, ráérős, nem világmegváltó, csak szellőző. Emberek jönnek-mennek. Ismerős arc. Széles mosoly, igyekszik becserkészni a gyanútlan sétálót. Nem barát, csak ismerős. Meglepő az öröm.
- Sziijjjjaaaa!
Keblemre ölelném a világot-érzés. Részéről. Ez most mi? – érzés a részemről. Lássuk, bátorság, nem megfutamodni!
- Szia.
- Hogy vagy? – széles mosoly.
- Köszönöm, jól. – fürkésző pillantás.
- Képzeld, most jövök a fotóstól. Képeket hívattam elő!
- Ó, ez nagyszerű! – Előhívatta? Nahát, ez érdekes. – Nyaralás?
- Ó neeem, ez az én kis Cucumucum, látnod kell!
Éreztem. Tudtam, hogy valami nincs a helyén. Cucumucu? Nője? Gyereke? Széles mozdulattal nyúlt az öltönye zsebébe. Túl szélessel. S míg előszedte a fotókat rejtő borítékot, be nem állt a szája.
- Hát megmutatom az én kis Cucumucumat, olyan falat, egye meg apuci!
Ahhaaam. Gyerek. Kimaradt a tudósításból. Sebaj, összerakom én. Kicsi lehet, Egy éves? Max kettő. Cucumucu. Hát szereti, nem vitás.
- Igazi családtag!
Beteg, nem beteg, beteg… A gyerek családtag, tudtommal. Jó, hogy kicsike, nem sokat beszélhet, de hát attól még nem kérdés, része-e a családnak.
- Képzeld, reggelente együtt kávézunk! És a feleségem rántotthúst süt neki, annyira imádja!
Na várjunk csak. Kávé? 16-17 éves lehet. De Cucumucu? Mindegy, nem vagyunk egyformák. Megjegyzem, szerencsére. Lapozzunk. Szőke? Barna? Apja lánya? Mostmár látni akarom Cucumucut!
- Nééézd, milyen édes! Cukorfalat, apuci szemefénye! Hozott neki ajándékot a Mikulás a kicsi cipőjébe!
Kézbe veszem a fotót. Nézem. Még egy kicsit nézem, jól látom-e. Felpillantás a boldog apára. Komolyan gondolja.
A fotón egy szépen nyírt füvű udvaron kucorog egy gülüszemű kis pincsi. Aki kávézik, várja a Mikulást és imádja a rántott húst.
Hogy is volt csak? Beteg, nem beteg, beteg…