Állt tanácstalanul. A szürke épület mellet üde színfolttá lett a kopott zöld kabát. Mitévő legyen? Hiszen annyi de annyi évet tud már maga mögött. Dolgos éveket. És most? 82 esztendő. Örökkévalóság. Annyira hitte egykor, hogy ez boldog idő lesz. Ha megéri. Megérte. De minek? – gondolta. Nagyot sóhajtott, lelke minden keserűsége egyetlen levegőfalatba sűrűsödött. Utoljára ránézett a kezére és bátortalanul előrenyújtotta. Eres kis kézfején apró ráncokba szaladtak az elmúlt évek. Lassan, remegve megfordította a kézfejét. És tartotta kinyújtva. Nem nézett fel, inkább a cipőjén kalandozott a szeme. Nem történt semmi. Csak állt.
Emberek jöttek-mentek a forgalmas utcán. Rá sem néztek az apró öregasszonyra. Csitrik riszáltak, kamaszfiúk röhögtek. Ő meg csak állt. Lassan felnézett. Fiatal pár közeledett apró gyerekkel a babakocsiban. Remény csillant az öreg szemekben. Hátha. Halkan beszélni kezdett: kicsi a nyugdíjam, a számlákra is alig elég. Két napja nem ettem, nem futja kenyérre sem. Segítenének? A fiatalasszony döbbenten megáll. Zavartan néz férjére, önkéntelen mozdulattal igazít egyet a baba takaróján. Majd előveszi csendben a pénztárcáját és kivesz szégyenkezve néhány pénzérmét. Csendben az öreg tenyérbe csúsztatja. Pár másodpercig összeér a két kéz. A finom, fehér kacsó és az öreg, ráncos kéz. Az idő megáll, intervallumok csúsznak, megszűnnek idegennek lenni. Aztán a fiatalasszony lassan elveszi a kezét a néni kezéről. Finom, bátorító mozdulattal simít egyet a néni karján. Elindulnak.
A néni mereven nézi a tenyerében lapuló érméket. A világ, amelyet megmentett a pár forint, dübörögve omlik össze. Hát ide jutottam – gondolta. A csendben szitáló eső segítségére sietett, folyammá duzzasztotta az arcán legördülő könnycseppeket.
Vajon hány sorstára sír csendben otthon? Hány Erzsike nézi csendben a két kezét, amelyet kérgesre edzett a sokévi munka? Vajon eléggé figyelünk rájuk?
Vona-Szabó Kriszta 
Nagy Kata