Annyit, de annyit gondolkodom az érdektelenségen. Bármerre megyek, mindig beleütközök. Próbálok harcolni ellene, de nem megy.

 

Persze értem én, minél jobban meg kell kínlódni a hétköznapokkal, annál kevesebb idő jut minden másra. Tudom én, hogy két munkahely is kevés a megélhetéshez, hogy két fizetés csepp a tengerben, hogy az embereknek nincs türelmük este leülni társasozni a gyerekkel, de akkor is. Értem, csak nem tudom megérteni.

 

Valahogy minden nap több rémséggel kell szembenéznünk. Idős embereket vernek agyon fél kiló húsért. Szó szerint. És ilyenkor fogjuk a fejünket. Amikor már baj van. De könyörgöm, miért nem tudunk odafigyelni egymásra, míg élünk? Nem tudom, hogyan működik ez, az én szomszédságomban családok élnek, de az egyedül élő időseknek is vannak szomszédjaik. Miért csak a halálhír az, amire az ember felkapja a fejét? Gyereket késelt meg gyerek egy iskolában. A videojátékok a hibásak. Nem a felszínes, kirakatszerű emberi kapcsolatok, hanem a tévé, a videojátékok, az erőszakos világ. Az én gyerekkoromban is játszottunk adj király katonát meg hadakoztunk karácsony után az egykoron jobb sorsot látott fenyők csonkjaival. Lenyestük az ágaikat és a törzsével küzdöttünk hősiesen. Királyok voltunk, lovagok, harcosok, mítoszbeli hősök. Mégis, a legszörnyűbb dolog, ami történt, egy megkékült ujjacska volt. Eszünkbe sem jutott az, hogy bántsunk bárkit. Hogy bárkit agyonverjünk. Máshol lehet a hiba.

 

Vannak dolgok, amiről beszélni kell. Érdekes villanást láttam a minap. Épp hazafelé tartottam a munkából, ültem a buszon, bámultam ki az ablakon. Egy házban kisebbségi „albérlők” laknak. Szép, nagy ház, tágas udvarral. Nem tudom, miként költöztek oda, talán nem is fontos. Tételezzük fel a legjobbat: mondjuk megvették a házat a becses keresetükből. Van olyan, miért ne lehetne ebben az esetben is így?

 

Zötyögtem tehát a buszon, és mit látok? Az ominózus ház udvarán egy kissé roggyant lábú férfi fél kézzel támasztotta a ház oldalát, a másik kezével pedig a könnyebbség útját tartotta. Magyarul céltudatosan vizelte telibe a ház oldalát, fényes nappal a „saját” udvarán, a „saját” házát. Amiben amúgy fürdőszoba és WC is van.

 

Térjünk vissza az első részhez. Ha a gyerekek eldurvulnak a filmektől, akkor ugyanavval a lendülettel megtanulnák azt is, hogy mosakodni kell, esetleg a teljesen fertőtlenített fürdőszoba használata is beléjük ivódna. Épp elég reklám csalogat a kristálytiszta fürdőszobába. Akkor hogy is van ez?

 

Talán a következménynélküliségben keresendő a hiba. Abban, hogy vannak emberek, akik bármit megtehetnek. Brutális gyilkosokból lesznek szegény, megalázott, elnyomott meg nem értettek. És amíg vannak jogvédők, akik kórusban sajnálgatják őket, amíg vannak csoportok, akik azt hiszik, az így felnövő nemzedéknek megoldást jelent néhány buksi-simi meg egy-két teherautónyi élelmiszer, ingyen nyaralás, addig ez nem is fog változni. Amíg azt látják, hogy munka nélkül jobban meg lehet élni, amíg azt tapasztalják, hogy szabadon lehet rabolni, megélni a máséból, addig ez bizony így is marad.

 

Ahogyan Kriszta is megírta, a válság, az éhínség a kertek alatt. Annyi a különbség, hogy amíg sokan becsületesen éhenhalnak, mert idegen tőlük a rablás, lopás, addig a túlélés a másik csoportba van kódolva. Rutinból.