Kriszta:

 

Advent – az Úr eljövetele. A lelkünk ünneplőbe öltöztetése, ahogy József Attila is írja. Van rá négy hetünk. Nagyon szeretem. Valahogy automatikusan lecsendesedem, befelé fordulok. Mélabúsabb leszek, érzékenyebb. Könnyebben elsírom magam (nem mintha évközben oly nagyon nehezen menne). A karácsonyi tülekedést gyűlölöm, az ajándékért hadakozást rettenetes nyűgnek érzem. Elborzaszt, ahogy az emberek szinte egymásra licitálnak, egy plázában ki egyensúlyoz nagyobb szatyorral. Azt meg egyenesen rettenetesnek tartom, ha valaki karácsonyra időzíti az új televízió megvásárlását, s a műszaki áruházakban egymás fején egyensúlyoznak a 325 centis laptévékkel. Mert a tévé csak szétválaszt, elidegenít, nem összehoz. Gyerekkoromban rendszerint társasjátékot is kaptunk a szüleinktől, s a degeszre vacsora után együtt játszottunk éjfélig. Tudom, a mai ifjoncok erre már csak legyintenek, tök cikinek tartják a Ki nevet a végén-t a faterral, muterral, de én örülök, hogy mehetünk még szüleinkhez, nagyszüleinkhez.

 

Akármely életszakaszban is vagyok épp, a karácsonyt mindig gyönyörűnek látom. Gyönyörű volt kisgyermekként, gyönyörűnek éreztem kamaszként, ifjú házasként, de most, hogy a saját gyermekemnek mi tesszük feledhetetlenné, talán a legszebb. Minden évben becsempészünk egy kis újdonságot a hagyományok közé, ettől lesz a sajátunk az ünnep. Imádom a fényeket a városban, a forralt bort egy fabódénál. Imádom az adventi koszorú gyantaillatát, a fahéjas illatgyertyát, a szegfűszeges mézeskalácsot, s a havat – bentről nézni. Idén is csendes melankóliában készülök az ünnepre – ez az egy hónap mindenkinek jár. A másik tizenegyben tülekedünk, nyomulunk épp eleget. Hasonló békét kívánok mindenkinek!

 

Kata:

 

Advent első vasárnapján rákerült az asztalunkra az adventi koszorú. Kint szürke és álmos minden, semmi előjele a közelgő karácsony-hangulatnak. Sehol puha hópelyhek, csak hideg és szürkeség. Talán ezért is kell megerősíteni a hangulatot.

 

Ebéd közben égett hát az árva lángocska. Próbált figyelmeztetni a közelgő ünnepre. Sikerült. A tobozok, a fahéj meghozta a hangulatot. Persze nem a vásárlási láz hangulatát, de a lelkünket kicsit ünneplőbe öltöztette.

 

Csengével el is beszélgettünk a közelgő ünnepről.

 

-Anya, mit vegyek karácsonyra?

 

Furcsa hallani ezt a kérdést. Úgy két éve foszlott szét a Jézuska-mese. Én nagyon sajnálom, bár titkon büszke vagyok rá, hogy tíz éves korában még- fenntartásokkal bár-, de elhitte a varázst. Hitt a csodában. Igaz, mindenttudóan megjegyezte, hogy találékonyabb is lehetne a Jézuska, pont olyan vastag filce van, mint nekünk. Kellett neki avval ráírni a neveket az ajándékokra…

 

A kérdés elhangzott. Megbeszéltük, hogy a karácsony a szeretettől lesz meghitt. És a legtöbb szeretetet gyerekként azokba a fura, gyönyörű kis dolgokba lehet belevinni, amelyeket ő maga készít. Nehezen tudtam meggyőzni, mivel ő már a fogyasztó-társadalomban nőtt- és nő- fel. Csillogó reklámok adják a szánkba a tippeket karácsonyra. Egyetlen dolog hiányzik belőlük: a lélek.

 

Bízom benne, hogy nekünk megmarad az ünnep annak, ami. Szeretetteljes, vaníliaillatú, karácsonyfás örömnek. Amikor együtt lehetünk és még sokkal hangsúlyosabban figyelünk egymásra, mint eddigelé. S kíváncsian várom, mit készítenek a szorgos kis gyerekkezek. Lehet ennél igazibb majd az ünnep?