Duzzad, dagad az ünnep-hangulat. Az ember érzi a lelkében, gondolatfoszlányok a karácsonyi menüről, karácsonyfáról. Ajándék - jajj, vajon Csengének tetszik majd? Bejgli. Halászlé, töltött káposzta.

 

Ilyen gondolatok kerrengenek az ember agyában, de ugyanakkor azok karácsonya is, akik mondjuk az utcán töltik azt. Esetleg nem futja karácsonyfára sem. És persze a segítség. Hogyan lehetne? Az enyémben sokszor megfordul. Csak úgy, mindenféle hívószó nélkül is.

 

Ám vannak dolgok a karácsonyi békében, amivel nem tudok egyetérteni. Nagyon szép dolog, amikor közszereplők kiállnak egy nagyon is nemes cél mellett. Az arcukat adják a célhoz. És ebben semmi de semmi kivetnivaló nincs, mindenki úgy segít, ahogy tud. Ám nekem úgy tűnik – vessenek ezért követ rám -, hogy valamiképpen az adakozás is valami buta üzletággá nőtte ki magát. Verseny, ki tud megdöbbentőbb képet állítani a rászorulókról. És ez nekem nem tetszik. Könyörgöm, miért kell beteg gyerekekkel zsebet nyitogatni? Miért kell odáig fajuljon ez a beteges üzletág, hogy már gyerek is feküdt koporsóban egy adakozásra buzdító reklám erejéig?

 

Én magam nagyon sok adományozáson vagyok túl. Nem azért, mert gazdag vagyok, egyáltalán nem. Amennyiben a gazdagságot summákban mérik, nem vagyok az. De ha az akaratról, kivitelezésről van szó, talán mégis gazdag vagyok.

 

Elmondhatatlan a gyermeki öröm. Valóban. Nincs az az erőfeszítés, ami ne kompenzálódna egy maszatos kis arcocska mosolyával. És ehhez nem kellenek megrázó képek. Bankszámlaszámok sem. Közvetítő cégek sem. Csak szeretet, odafigyelés. Együttérzés. Az a másfajta gazdagság, ami előre viszi a világot. Tegyük a szívünkre a kezünket: többen vagyunk ilyen értelemben gazdagok, mint ahányan segítünk. Ha egy család karácsonyát bearanyozzuk a magunk szerény módján, egy világot mentettünk meg.

 

Remélem, idén is sok világ mentődik meg!