Olyan furcsa dolgok történnek. Valami van a levegőben. Nem tudom miért, de próbálom megérteni. Valahogy minden felgyorsult. Mintha mindenki a vesztébe rohanna. Emberek kapkodnak, egyik bolondságot a másikra halmozzák, életek mennek tönkre, családok hullnak darabokra. Ok nélkül, csak úgy. Mintha valami furcsa késztetés vezérelne mindenkit: gyorsan, még ezt is, azt is meg kell tenni. Bármi áron.

 

Ugyanakkor a kapkodáson túl semmi nincs. Semmi, csak fásultság, érdektelenség. Elviszi a bank a házat? Nem baj, csak a tehetségkutató menjen! Éheznek a gyerekek az iskolában? Anyjok, adj egy sört! IMF- terhek, rossz stratégiák alatt recseg-ropog a gazdaság? Net legyen, meg pucér csajok rajta, addig nincs baj!

 

Pedig van. Hatalmas. Valami rossz előérzet gyötör. Nem tudom miért és azt sem, mi ez. Forrong a világ. Országok, életek roppannak. Háborút emlegetnek. Sok vitát hallok erről mostanság. Lesz? Nem lesz? Küszöbön a harmadik borzalom? Vannak, akik szerint igen, de legyen is, hiszen kell a megtisztulás. Mások szerint nem, nem eszik olyan forrón a kását.

 

Én nem vagyok politikus, nem vagyok jós sem. Én csak a gondolkodó hallgatóság lennék. Lennék, ha nem volnék anya. Lennék, ha nem hinnék a jövőben. Így azonban próbálok nézni. Nem csak nézni, látni. Hogy mi lehet a feltételezgetéseken túl. Mert az ugye nem lehet 2011-ben, hogy egy reggel felébredek és kiderül: háború van. Hát próbálok figyelni. Igyekszem látni, mi van a szavakon túl. Próbálok mindenféle rezgéseket elkapni a semmiből. A háború nehéz dolog. Megtisztulás halállal? Életek árán? Ártatlanul?

 

A háborút dédanyámék, nagyszüleim megélték, átélték. Az nem lehet, hogy az érzés, a felkiáltójel ne legyen ott valahol a tudatomban… Az nem lehet, hogy ne hagyták volna itt nekem, nekünk örökül a figyelmeztető jelzést. Az nem lehet, hogy amit ők átéltek, azt én ne érezzem meg. Nem állhat az ember védtelenül a pusztulás előtt. És nem úgy értem, hogy gépfegyverrel akarok kalimpálni, nem. Nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, hol vannak a határok.

 

Bizonyos értelemben háború van. Küzdelmek, nyert csaták, vesztett harcok. Mindennapjaink. De ez a tisztítótűz. Most kell elkergetni a kufárokat. Most kell megkötözni minden torz Káint. Most kell elűzni a békétlenséget, amíg nem késő. Ne akkor kapkodjunk, amikor már hatalmas a baj. Igyekezzünk az igazság hangját meghallani, akkor is, ha az halk és szelíd. Túl vagyunk azon a ponton, ahol még lehet üveges birka-szemekkel terelődni a kétharmados nyájjal együtt. Már nem elég legyinteni, hogy majd lesz ez jobb is. Valamit tenni kell.

 

Bármi legyen is a megoldás, soha nem szabad félnünk kijelenteni: magyarok vagyunk. Ki kell mondatni azokkal is, akik ott ülnek a magaslatokban és törvényeket hoznak. Egyszer, kétszer, százszor. Ha kimondják, talán eszükbe jut, hogy a saját népük érdeke a legfontosabb. És cselekedni. Ha nem, akkor mindösszesen annyi marad nekünk – mint már oly sokszor a történelem során – fizetni vesztes oldalon.

 

Vigyázz, világ, én nem azért adtam életet, hogy elvegyék! Nem borzalmat szültem, hanem hitet. És senkinek nincs joga ahhoz, hogy ezen változtasson. A jelen helyzeten kell változtatni. Ez nem jog, hanem kötelesség!