Baj van. Hatalmas. Egyre több és több terhet vonnak a hátunkra. Az elégedetlenség is egyre csak nő. Érthető. A legnagyobb baj az, hogy az emberek lassan maguk ellen fordítják az tehetetlen dühüket.

 

Most olvastam a hírt: egy 79 éves asszony és a fia a halálba menekültek. 75 ezer forintból éltek ketten. A számlák kifizetése után alig maradt valami. 79 év. Ennyi jutott. Meg egy utolsó, halálos ölelés a végtelenben. Ez után már csak a döbbent csend marad.

 

Emberek, ébresztő, hát hová jutottunk? Adók, kulcsok, számok röpködnek, rendeletek, módosítások, pökhendi vigyorok az öltönyökben, jóllakottan. Ez az egyik oldal. A másik oldalon az utolsó mosoly a kopott kis rongyokban. A kettő között pedig mi. Az én anyám, a másik apja, a családjaink. Tágabb értelemben a nemzet maga. Valamerre sodródni fogunk. Kevéssé valószínű, hogy az öltöny felé. Akkor mi marad? A sínek? Ugrások a semmibe? Utolsó, halálos ölelések? És ez senkinek sem felkiáltójel?

 

Kutyakonzerv vacsorára? Nem baj, mulassunk egyet az Operában! Vége az életnek, nincs tovább? Nem baj, menjünk táncolni a térre, hiszen mi tiltakozunk! Fedél nélkül maradnak családok? Nem számít, kompenzálni kell a bankokat, meg ne sértődjenek! Megkéselnek a saját házadban? Megoldjuk, ebadót vetünk ki, még a jóravaló Morzsit is meneszteni kell, ne akadályozza szegény rablót!

 

Nem, nem, nem és nem! Ezt nem lehet hagyni. Naiv vagyok? Meglehet. De én azt akarom, hogy a gyerekek ne éhezzenek, az idősek ne legyenek védtelenek, a családok pedig ne legyenek kiszolgáltatottak. Ez olyan nagy elvárás egy olyan országtól, amelyik a fél fizetésünket elnyeli adó gyanánt? Lassan csak a levegővétel lesz adómentes, meg persze a rablás. Legyen az bármilyen: bozótvágós vagy öltönyös. A rablás az rablás. Az élet pedig a legnagyobb kincs.

 

Vigyázzunk egymásra, álljunk ki együtt kéz a kézben, ma egy 79 éves nő és a fia. És holnap? Biztonságban vagy? És a szüleid? A családod? Ezen kellene elgondolkodni…