Micsoda világ... (Kata)

 2012.03.16. 21:11
Csak állt az apró kis test a nagy épület mellett. Régi bérház. A máladozó vakolat szomorúan csüngött apró, göndör kis lapokba hajolva. Ő meg csak állt. Tanácstalanul. Kérges, köszvénygyűrte kis kezét nézegette. Nem mert felnézni sem, annyira restellte helyzetét. Micsoda élet - gondolta. Csak nézegette a kezét mélán. Azt a kezet, melybe buta kis csergőt fogott egykor, azt a kezet, amely kusza kis vonalakban próbálta leírni az irkába: Erzsike. A kezet, amelyre egykor István húzta a gyűrűt. A kezet, amely soha nem pihent. A kicsi kezet, amely simogatta a két fia buksiját, s amely néha bizony csattant a rakoncátlan fiúk fenekén. Édes mosolyra húzódott a szája. Aztán hirtelen visszaigazodott. Konok kis vonallá szigorodott. Micsoda világ…

 

Állt tanácstalanul. A szürke épület mellet üde színfolttá lett a kopott zöld kabát. Mitévő legyen? Hiszen annyi de annyi évet tud már maga mögött. Dolgos éveket. És most? 82 esztendő. Örökkévalóság. Annyira hitte egykor, hogy ez boldog idő lesz. Ha megéri. Megérte. De minek? – gondolta. Nagyot sóhajtott, lelke minden keserűsége egyetlen levegőfalatba sűrűsödött. Utoljára ránézett a kezére és bátortalanul előrenyújtotta. Eres kis kézfején apró ráncokba szaladtak az elmúlt évek. Lassan, remegve megfordította a kézfejét. És tartotta kinyújtva. Nem nézett fel, inkább a cipőjén kalandozott a szeme. Nem történt semmi. Csak állt.

 

Emberek jöttek-mentek a forgalmas utcán. Rá sem néztek az apró öregasszonyra. Csitrik riszáltak, kamaszfiúk röhögtek. Ő meg csak állt. Lassan felnézett. Fiatal pár közeledett apró gyerekkel a babakocsiban. Remény csillant az öreg szemekben. Hátha. Halkan beszélni kezdett: kicsi a nyugdíjam, a számlákra is alig elég. Két napja nem ettem, nem futja kenyérre sem. Segítenének? A fiatalasszony döbbenten megáll. Zavartan néz férjére, önkéntelen mozdulattal igazít egyet a baba takaróján. Majd előveszi csendben a pénztárcáját és kivesz szégyenkezve néhány pénzérmét. Csendben az öreg tenyérbe csúsztatja. Pár másodpercig összeér a két kéz. A finom, fehér kacsó és az öreg, ráncos kéz. Az idő megáll, intervallumok csúsznak, megszűnnek idegennek lenni. Aztán a fiatalasszony lassan elveszi a kezét a néni kezéről. Finom, bátorító mozdulattal simít egyet a néni karján. Elindulnak.

 

A néni mereven nézi a tenyerében lapuló érméket. A világ, amelyet megmentett a pár forint, dübörögve omlik össze. Hát ide jutottam – gondolta. A csendben szitáló eső segítségére sietett, folyammá duzzasztotta az arcán legördülő könnycseppeket.

 

Vajon hány sorstára sír csendben otthon? Hány Erzsike nézi csendben a két kezét, amelyet kérgesre edzett a sokévi munka? Vajon eléggé figyelünk rájuk?

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekgardrob.blog.hu/api/trackback/id/tr384321065

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

F.Évi 2012.03.17. 08:57:05

Kedves Kata!

Ez annyira megható,és szép történet,annyira jól meg van írva,hogy szinte látom magam előtt a jelenetet.Mégis a meghatottságom valós oka,hogy tudom a valóságalapját,hogy tudom,ez bizony akár Igaz történet címmel is megállná a helyét.Órákig tudnék mesélni az idős emberek sorsáról,mivel tizenhat éve idős gondozással foglalkozom.Sorsok.Életutak.Rengeteg tapasztalattal,bölcsességgel,tudással rendelkeznek,és nincs idő őket meghallgatni,pedig de sokat tudnának még segíteni,ha hagynánk,ha lenne idő rájuk.Annyi minden kavarog most bennem,beszélhetnénk társadalmi problémákról,az időskorúak megoldatlan helyzetéről,az otthonokról,a többgenerációs családmodellről,a tisztes,dolgos években őszülő,hajlott hátú időseinkről.Egy dolog van amit önzetlenül,és feltétel nélkül adni tudunk,ami nem kerül pénzbe az a szeretet.Szeressük őket! Ha egy simítás erejéig,ha egy ölelés erejéig,ha egy sóhaj erejéig,de érezzék,hogy fontosak,hogy számítunk rájuk.Mindenki környezetében él idős ember,ha nem a családjában,akkor a szomszédban,vagy az utcájában. Figyeljünk rájuk egy picit jobban. Nyissuk ki azt a szemünk,amelyik meglátja rajtuk az elmúlt évtizedek szenvedéseit,az elmúlt dolgos éveket,a dolgos kezeket melyekkel építettek nekünk egy otthont,egy országot.Ne feledjük,egyszer mi is leszünk öregek,és amit most adunk,majd azt kapjuk vissza!

Szeretem ezt az oldalt,tényleg lélekgardrób:))
süti beállítások módosítása