Aluljáró. Köztes állapot. Purgatórium, valahol föld és pokol között. Lépcsők. A végét nem látni, csak a kezdetét. Az egyik felfelé visz. A zajos világba, a napsütésbe, a mocsokba, porba, mégis az életbe. A másik lefelé, a metró irányába. A kettő között egy csomó ember, aki a két szint közé ragadt.

 

Bámész fiatalok csoportba verődve, valami készülődés. Előkerül egy apró, ferdeszemű kis emberke .

 

- Jézusz szeret tégedet, Jézusz eljön hosszád!.

 

Hittérítő. Missziót teljesít szikrázó szemekkel, áhítattal és egy aprócska befőttesüveggel. Öreg néni vetődik arra, hallgatja szájtátva. A szakadt kis szatyor megáll a kezében, pislogni is elfelejt. Zene indul, hittérítő énekel. Vagy olyasmi. Érteni ugyan nem lehet, de minden sor végén Iszten vagy Jézusz. Nem számít, ő is valakinek a gyermeke. Ha más nem vállalja be, hát a sokszor emlegetett Istené .

 

Arrébb színes csoport. Kurvák. Nem prostik, nem is konzumhölgyek, nem is budapesti műgésák. Egyszerűen csak kurvák. Közönségesek, nagyszájúak és lelakottak. Egyikük behajol, hatalmas hátránya finom kis öblöt rekeszt az emberáradatban. A fotóautomata tükre előtt csücsörít bajuszkája alatt, valami rikító rúzst ken a szájára. Olyan vandál élvezettel, hogy a kence riadtan rándul csomóba. A többi vonyítva biztatja: kenjed Giziiiiii! És Gizi keni, lelkesen, lázasan, szikrázó szemekkel.

 

Haladás, sodródás, ideges sietség. Üveges tekintetek, ordítozó suhancok, a széle felé rendőrök. Kutyákkal. Két rendőr, két kutya. A rendőrök beszélgetnek, egyikük felröhög. A kutyák egymást méregetik, majd összemordulnak. Vicsorgás, a rendőrök mélán pillantanak a négylábú ügynökökre. Aztán az egyik eb felpattan és nekiugrana a másiknak. Póráz feszül, visszafojtott vezényszavak, bakancs a képben. Visszaül. Csak bámul a másikra. Szikrázó szemekkel.

 

Majd, mint valami hatodrangú színház főjelenetében, egy csapat hajléktalan úszik a képbe. Szakadt ősember, Ötzi maga kopott farmerruhában, kitaposott csónakban. Nő a földön, Ötzi tépi, marja, rúgja ahol éri. Még egy falatot, még egy marást, még egy rúgást, mintha a pokol kapujában akarna belépőt nyerni. És nem hagyja, még egy harapást a koncból, a nőből, akit utál, gyűlöl, minden dühét rázúdítja, és mégis. Az övé. Tulajdonának érzi. Aztán szétrebbennek, Ötzi felsegíti a nőjét. Az hálásan feláll, nyikkanni sem mer, fájó fejét tapogatja szikrázó szemekkel .

 

Mert ilyen a világ. Keresünk szakadatlanul, tépünk, marunk, néha a máséból, nem számít, kinek fáj, se bú se kár, csak éljünk. Hány és hány „civilizált” ember élete zajlott le föld és pokol határán? Hány ember él ugyanígy „rendezett” családban? Nagyon sok. Sokan keresik a hitben a megoldást, kicsit torzan akár, mások kurvaként riszálnak a célért, megint mások tépnek, marnak a koncból, a máséból is akár.

 

S vagyunk mi, többiek, akik haladunk az utunkon. Látjuk a lehetséges válaszokat, megyünk makacsul. Egy dolgot nem látunk. Hogy mi vár a lépcső alján vagy tetején. Ennek ellenére a stagnálásnál jobb. Csakhát a haladás és a megrekedés egyetlen közös nevezővel bír: azok a fránya, elszánt, szikrázó szemek…