-           Lajos! Lajos, hagyd már azt ott a fenébe! Gyere már ide…

S olyan kacskaringós szitok, káromkodás következik, amilyenre csak a nekibúsult magyar képes. Van abban Isten, annak összes felmenője, még talán szamár is meg a jászol. Lajos baktat megadóan. Néha felpillant, de nem szól. A butykos koszos kis dugójával egykedvűen kandikál ki a zsebéből. Nem tehet róla, kell. Annyi a baj...

-          Lajos, Istened ne legyen, hát mit piszmogsz, siess!

-          Megyek, Teri, megyek már.

Ám Teri nem kegyelmez. Dühe már homlokán gyöngyözik, nem tudja visszatartani. Haragszik. Nem csak a szerencsétlen Lajosra, de erre az egész nyomorult világra. A szomszédra, aki kegyelemből befogadta őket, a bankra, amelyik nem kérdezett, csak vitte a csupasz falakat, amelyek mégis valahogy biztonságot jelentettek, de még a puszta szóra is, hogy „nincs”. S itt van Lajos, aki nem adja fel, csak iszik és iszik.

-          Teri, ki kéne dobni ezt a vacak díványt, minek húzzam jobbra meg balra?

-          Mit csinálsz? Kidobni? A díványt? EZT a díványt? Hát ezt akarod?

A kiabálás ordítássá fajul. Lajos áll, értetlenül nézi az idegen asszonyt. Ez nem az a csendes, törött szárnyú kis madár, akinek megígérte a rozoga padon a kert végében egy csendes nyári estén, hogy örökké. Pedig örökké, tudja ő, csak hát idegen. Ordít és ordít. Már nem is hallja a záporozó szitkokat, nem is érti, mit mond, csak nézi a sovány asszonyt, akinek az erek kidagadnak a nyakán, a dühe kicsi habot vet a szája szélén. Odaér mellé. Megérinti a vállát, csitítani próbálja:

-          Teri, nyugodj meg, itt vagyok

De Teri már nem hallja. Önkívületben ordít, a hangok nem állnak össze szavakká, keze ökölbe szorul, s lesújt. Egyszer, kétszer, tízszer. Lajos megdermed. Záporoznak rá az ütések,  nem is érti. Felszökken benne az indulat, emeli a kezét, visszaütne, de hirtelen megáll a keze a levegőben. Teréz is megdermed. Bénultan, üveges szemekkel nézi Lajost. Az idő megáll, a bogarak arrébb libbennek, a csendnek súlya lesz. Ráül a semmiből született képre. Aztán Lajos megmozdul.

-          Teréz!  - szól az asszonyra.

Teréz keze lehanyatlik. Kicsordul az első könnycsepp. Aztán a következő. S az újabb. Összecsuklik, keservesen markolja a földet, zokogva kaparja a semmit. Lajos mellétérdel a törékeny kis testnek.

-          Terikém – suttogja – Kicsi madárkám, jól van. Megoldjuk. Mindent megoldunk, ne sírj.

Felemeli a földről a csepp asszonyt s magához öleli. Teri pedig görcsösen szorítja magához az ő Lajosát. Aki egyszer, régen megígérte, hogy örökké. S aki azóta ősz szálakat növesztett a hajába. Aki azóta gyakran már nem is a pohár, egyenesen az üveg fenekére néz. Aki megadóan nézte, ahogy szedte össze életük megmaradt kis cserepeit, amikor költözni kellett. Aki olyan alázattal kérte a szomszédot, hogy Ferikém, segíts, engedd meg… S aki az első, könyöradományban töltött estén Terikéje szeméből kitörölte a könnyet.

Magukra maradtak. Csak ők ketten. A kopott dívánnyal, a kitérdelt nadrággal s a koszos kis butykossal. Mit tehetnének? Néha szidják egymást tehetetlen dühükben, de görcsösen szorítják a másikat. Mert nem maradt más, csak az a romantikus, szép nyáresti emlék a fogadalommal: örökké, Terikém, örökké!