Ezerszer megfogadtam: hírműsort NEM nézek! Nem és nem akarom! Megölte, agyonverte, kirabolta, merénylet, felrobbant, megfojtotta… és mindezek után kapjuk a tündéri avagy sármos mosolyt: nyugodalmas jó éjszakát kívánok. Na, tudod barátom, ki fog nyugodalmasan aludni ennyi szörnyűség után…

 

No, persze nem annyira egyszerű kivitelezni a híráram kizárását, pláne, ha az ember lányánál ez kimondottan munkaeszköz. Kötelező. Megnéztem. Nem Híradó volt, csak műsor. A való világ kisbetűkkel. Nem szilikoncsodák műnyávogása volt célkeresztben, hanem az élet maga, valós történésekkel.

 

Valami Isten háta mögötti faluban egy meglett ember fajtalankodott egy kilenc éves gyerekkel. Mindösszesen öt percig néztem, aztán elkapcsoltam. Nem bírtam. Én magam is anya vagyok, ez hatványozza az undort és az ököl ösztönös szorítását. Igen, bevallom, ütni-vágni tudtam volna, kihalt belőlem minden tolerancia, szeretet embertársaim iránt, gondolatban szétkergettem a jámborabbik énemet. Hát hogy lehetne ezt másképp? Már itt forrt az agyam a dühtől és a felháborodástól. Aztán, amikor azt hittem, ezt már nem lehet tetézni, megjelent valami érdekes egyede a tollas szubkultúrának, bár az arca ki volt kockázva, azért vannak dolgok, melyeket nem lehet elrejteni semmiféle kockákkal. Ő ugye felvette a mobiltelefonjára a történteket. Így. Perceken át bámulta és nem tett semmit. És mi volt a miértre a válasz? Mert azt hitte, poén. Poén, amikor egy kilencévessel fajtalankodnak. Talán a youtube-ra is feltolta volna, hacsak meg nem tette. Itt ugyanis már nagyon dühös voltam. Vannak „emberek”, akik így gondolkodnak? Ez nekik vicces?

 

Kemény? Nagyon. Még most is kinyílik a bicska a zsebemben, ahogy most, írás közben felidézem. És még mindig nincs vége. Ugyanis a suhanc közölte, hogy áá, nem csak ő nézte végig, hanem két haverja meg a nővére is. Itt végképp szakadt a cérna. Hát három fiú meg egy lány ácsorog és nézi végig egy gyerek kínjait. Sőt, hozzátette, nem gondolta, hogy erőszak, úgy tűnt, a gyerek akarta. Hát ha az ember rávág egyet a lüke fejére, amitől a továbbiakban csak vigyorogni tud, akkor akarta a pofont? Megérdemelte volna.

 

Innen már nem tudtam tovább nézni. Valami littyent kis sorstársa néhány pihével a hajában hősködött, hogy ő leütötte volna az erőszaktevőt. Más körülmények között az ember talán el is mosolyodott volna a szájkaratén. De így nem volt vicces, csak szomorú. Nagyon szomorú. Az ember összehordja a kis értékeit egy életen át, elveszik. Pótolható. Időseket vernek agyon, rettenetes és megbocsáthatatlan. Gyerekekkel fajtalankodnak, hol lesz a gödör alja?

 

Mindeközben a nyakkendős kétharmad kajánul üríti a zsebünket, teszi nincstelenné öregjeinket, veszi el az iskolapadot a gyerekeinktől. Vajon mi lesz az ára a megtisztulásnak? Attól tartok, nem a két említett réteg fogja megfizetni azt, hanem mi… ahogyan eddig is!