Hétágra sütött a nap. Az apró udvart beragyogta, aranyba öltöztette az öreg almafát. A sovány kis tyúkok tikogva szédelegtek árnyékot keresve. A gazda az udvar közepén. Korát meghazudtolva jött-ment, hatalmas fatörzset háncsolt. A combvastagságú fa egykedvűen tűrte, hogy az öreg hosszú csíkokban fejtse le róla a kéreg-ruhát. Társa már szépen megpucolva feküdt pár méterre tőle.

Csend borította a hatalmas parkot. Elhagyatott, nem él benne ember, a természet vette át a hatalmat. Bokrok, termetessé fejlődött gazcsomók, tüskés futórózsa ölelte körül a kopott lépcsőket. Mindösszesen az elegáns, puha ív őrizte egykori méltóságát. Zöld mohafoltok tették különlegessé. S hogy mégse fájjon annyira a teremtő élet hiánya, az éj puha, sejtelmes sötétbe öltöztette. Lágy lett és valószínűtlen.

Nem tudta, nem is keresete. Csak jött. Lehengerlően, bódítóan, szépen, ahogy illik.

-           Lajos! Lajos, hagyd már azt ott a fenébe! Gyere már ide…

S olyan kacskaringós szitok, káromkodás következik, amilyenre csak a nekibúsult magyar képes. Van abban Isten, annak összes felmenője, még talán szamár is meg a jászol. Lajos baktat megadóan. Néha felpillant, de nem szól. A butykos koszos kis dugójával egykedvűen kandikál ki a zsebéből. Nem tehet róla, kell. Annyi a baj...

-          Lajos, Istened ne legyen, hát mit piszmogsz, siess!

-          Megyek, Teri, megyek már.

Ám Teri nem kegyelmez. Dühe már homlokán gyöngyözik, nem tudja visszatartani. Haragszik. Nem csak a szerencsétlen Lajosra, de erre az egész nyomorult világra. A szomszédra, aki kegyelemből befogadta őket, a bankra, amelyik nem kérdezett, csak vitte a csupasz falakat, amelyek mégis valahogy biztonságot jelentettek, de még a puszta szóra is, hogy „nincs”. S itt van Lajos, aki nem adja fel, csak iszik és iszik.

Gyönyörű időszak. Az elmúlt napok esőjét a nap pillanatok alatt felszárította. Nagy dér-dúrral jött a vihar, tombolt, hősködött, dübörgött, eláztatta kicsiny országunkat, aztán jött a nap, s hipp-hopp felszárította a nyomát is.

Mész a szikrázó napsütésben. A Duna álmosan, koszosan toporog egyhelyben, próbál úgy tenni, mintha nem is érdekelné a nap. Haladsz szépen, mész a Parlament felé. Át az aprócska parkon, a padok mellett. S aztán egyszercsak megcsap valami. Elsőre nem is tudod, mi, csak azt, hogy valami hihetetlen életkedvet szabadít fel benned. Mész, mész egyre inkább beljebb az érzésbe. És akkor felismered. Az a puha, édes, szerelmes hársfaillat.

Volt. Egyszerűen csak volt. Mentél, tettél jót s még jobbat. Hittél, míg el nem törték. Bíztál, míg be nem csaptak. Vitted a terhet, azt hitted, jó lesz. Amíg ki nem lopták az utat a lábad alól. Csalárd módon a teher megmaradt.

 

Mentél, vánszorogtál az üres lépcsőházban. A leszálló este puha sötétségbe öltöztette a kihalt folyosót. Nem félelmetesbe, inkább ölelőbe. Nem érezted a magányt. Pedig ott volt előtted. Mentél bátor léptekkel. Aztán valaki felkapcsolta a villanyt. S a lépteid félelmetesen egyedül kezdtek el kopogni.

 

Hitted a piac zsongását. Szeretted a friss gyümölcs illatát, a fényes kis káposztafejeket. Örültél a paradicsom piros kerekségének. Kosarak, bőszoknyás parasztasszonyok. Alma gurul, gyerek kipirult arcocskával kergeti, elkapja. Beleharap. Alma sercen, kofa riad. Anya fizet. Mert ilyen a világ. Mindenért meg kell fizetni. Egyetlen falás lédús, ropogós almáért is.

 

Aluljáró. Köztes állapot. Purgatórium, valahol föld és pokol között. Lépcsők. A végét nem látni, csak a kezdetét. Az egyik felfelé visz. A zajos világba, a napsütésbe, a mocsokba, porba, mégis az életbe. A másik lefelé, a metró irányába. A kettő között egy csomó ember, aki a két szint közé ragadt.

 

Bámész fiatalok csoportba verődve, valami készülődés. Előkerül egy apró, ferdeszemű kis emberke .

 

- Jézusz szeret tégedet, Jézusz eljön hosszád!.

 

Hittérítő. Missziót teljesít szikrázó szemekkel, áhítattal és egy aprócska befőttesüveggel. Öreg néni vetődik arra, hallgatja szájtátva. A szakadt kis szatyor megáll a kezében, pislogni is elfelejt. Zene indul, hittérítő énekel. Vagy olyasmi. Érteni ugyan nem lehet, de minden sor végén Iszten vagy Jézusz. Nem számít, ő is valakinek a gyermeke. Ha más nem vállalja be, hát a sokszor emlegetett Istené .

 

- Manci! – harsant a hang az apró házban. Az ajtó tárva-nyitva, apró kis legyek lejtették boldog táncukat a beszűrődő napfényben. Meleg volt, pokoli meleg. A nap nem fukarkodott.

 

- Manci, Mancííííí – kiabált türelmetlenül az öreg, rozoga létra tetejéről.

 

- Jövök már, Pistám, jövök.

 

Apró, hajlotthátú kis öregasszony toporgott a létra alá.

 

- Itt vagyok – mondta nyugodtan.

 

- Add már ide azt a szöget, olyan nehezen mászok fel meg le – dohogott az öreg a létra tetején.

 

Népliget. Csodálatos hétfő, szürke ég, szitáló eső, nyirkos közeg, szomorú tócsa az aluljáró lépcsői előtt. Új hét, új élet. Meg persze a kérdés: mit hoznak a következő napok? Van még valami torz poén, ami kimaradt és most következik? Hát, hiába, az ilyen napok nem feltétlenül táplálgatják az amúgy is egyre vékonyodó optimizmust az emberben.

 

Próbáltam szétkergetni a szürke felhőket a fejemben, lépkedtem lefelé a lépcsőn, amikor fura kép tárult elém. Három férfi – talán hajléktalanok, vagy csak alkoholisták, néha nagyon nehéz meghúzni a mezsgyét. Kupacba verődve vihognak. Szó szerint, mint a tinilányok, ha meglátják a nagy Ő-t. A negyedik kissé zavarodottan ténfereg, apró köröket ír le, mintha valami hibbant koreográfus első munkáját segítené. Két lépcsőfok és értelmet nyer, meghallom a bizonytalan, nyekergő hangját is: szia, adnál egy cigit? A kérdés egy cingár fiúnak szegeződne neki, ha nem volna puha, mint a gyapjúfonal. A többiek ezen vihognak. Kezdek zavarba jönni, nem is igazán értem, de akkor belehasít a depis hétfőbe az egyik vihogó amatőr hangja:

 

Rohant a buszmegálló felé. A szél kócolta szöszi haját, ő meg csak rohant és rohant. Sejtette ő, hogy baj van, de reménykedett. A hatalmas iskolatáska le-fel ugrált az apró gyerek hátán. A zsebében lapuló alma dudorodva jelezte: ne fuss. Minden hiába. Ő csak futott. Néha meg-megroggyant a lába a nagy igyekezetben.

 

Odaért. Kongó üresség, buta csend. A buszmegálló kihalt, a kicsi, tetős szerkezet vészesen tornyosult fölé. Sehol senki. Tanácstalanul megtorpant. Most mi legyen? Nem ismeri az utat hazáig, hiszen még csak most költöztek ide. Vajon merre jött a busz reggel? Ki emlékszik, hiszen el volt foglalva a sok idegen gyerek nyüzsgésével. Mi legyen? El nem indulhat, nem tudja, merre. Ha marad, akkor sem gördül majd visszafelé az iskolabusz érte. Anya…gondolta. Anya, merre vagy? A kicsi szája lefelé görbült majd apró, csillogó könnycseppek jelentek meg a szeme sarkában. Gyorsan letörölte, de nem segített. Újabb és újabb cseppecskék követték, a kicsi képe egyre maszatosabb lett.

 

Harmatos reggel. Friss levegő, a nap még álmosan bujkál. Az Öreg felkel. Frissen, ahogyan azt hosszú évtizedek óta teszi. Nem olyan fürgén, mint egykor, kopnak a zsanérok, roppannak már az ízületek, de a lendület töretlen. Ül egy kicsit az ágy szélén. A konyhából szöszmötölés hangja, óvatosan koppan az öreg, csorba bögre. Az Öreg elmosolyodik. Megszokott hangok, évtizedek óta.

 

Feláll az ágyról, mely megkönnyebbülten nyikordul egy vékonyat. Odalép a kopott, kék lavórhoz, egyetlen pillantással nyugtázza a meghatározhatatlan formájú fekete foltot az alján. Lepattant a zománca, amikor a pajkos gyerekek rohangászás közben leverték. Mégis ismeri a foltot. Valahogy hozzátartozik. Gyakorlott mozdulatokkal megmosdik. Felveszi a nadrágot. Kiszolgálta gazdáját a kopott ruhadarab, a vidám kis folt az ülepén boldogan virít. Mosolyogva ölti magára. Orrát megcsapja az állott ruha szaga. Mit szaga, illata. Hozzátartozik, kimoshatatlanul. Az idő szaga. Kitörölhetetlen.

 

Csak ült a Duna partján. A bágyadt tavaszi nap próbálgatta erejét, néha megcsillant a lassú víztömeg millió taréján. Ő meg csak ült, révedezve nézte. Pislogni is elfelejtett. A ráncok közepén ülő szemeiben néha visszatükrözött a víz. Nézte, nézte a vizet.

 

Ugye, milyen csodálatos pillanat? Az ember kicsit szégyenkezik, mintha benyitott volna valakinek a hálószobájába, az intimitásába, belepillantott a lelkébe úgy, hogy engedélyt sem kapott rá. Mégis magával ragadja a csoda, a mozdulatlanság, a távolság, amit a szemek sem fognak fel, csak az elme képes átfogni. És ez a csoda rongyokba burkolva ült. Szakadt, koszos göncökben. Két koszos szatyorba sűrített élet, minden vagyona ennyi. Ő ült, én rohantam. Ő meglátta a Dunát, én elrobogtam mellette. Ha nem kapom el a pillanatot, észre sem veszem, milyen szépen ébred a világ. Hogyan telik meg színnel, napfénnyel, melegséggel.

 

Van úgy, hogy az ember halad, csak halad a kis szürke útján. Minden nap, semmi nem zökkenti ki a szürkeségből. Csak halad. Fakulnak a színek, halkulnak a hangok, erősödnek az érzések, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzik. Sok baj, megoldásra váró probléma, nehézség, ki törődik a színekkel? Ki veszi észre, hogy a benzinkút oszlopa nem sárga? Hogy eltűnt a piros csík róla, az egész valami meghatározhatatlan, észrevétlen masszává zsugorodott?

 

Aztán hirtelen kisüt a nap. Az ember teleszívja a tüdejét a friss, illatos levegővel és rájön, igen, valami ilyesmi érzés hiányzott. Hogy a kucorgó kis ember kinyújtózzon a napfényben, ott mélyen, belül, az a kis ember, akinek az életterét mi magunk egyre szűkebbre szabtuk. És jön a levegő. Rossz dolgok ki, lehetőségek be. Így szépen, rendre.

 

Rettenetes baleset történt. Egy várandós nőt elütött egy autó. A kismama azonnal szörnyethalt, a kisbaba életéért azonban még küzdenek. Igen, néha ennyi az élet. Ezt biza fel kell dolgozni, meg kell gyászolni, fel kell állni a családnak, hogy később továbbléphessen. Nem egyszerű feladat, leginkább magukra, egymásra lehet szükségük.

 

Persze a híradás kerekei beindultak, a médiának nyilván ez a dolga. De a gátlástalan, szenzációhajhász hozzáállás már felháborító. Miféle mocsok gazemberség eleve olyan címmel nyitni, hogy „Elgázolt anyja hasából vágták ki Csengét”? Miféle embertelen hozzáállás ez? Milyen mentséget találhat erre egy „újságíró”? Objektivitás? Tényszerű hírközlés? Nem. Ez egyszerűen érzéketlenség. Felháborító bunkóság.

 

Végre szabad hétvége. Tavasz, világmegváltás, újjászületés, friss illatok. Az ember sarkig nyitja az ablakokat, mielőbb kiűzendő a komor, hideg tél, áradjon be a fény, a tisztaság, az új élet illata. Én is ezt tettem.

 

Takarítás. Rengeteg kacat, mütyürök, lomok, mindenféle oda nem illő kis tárgyacska. Pakolászás közben a kezembe akadtak a régi családi fotók. Szépia-mosolyok, régen élt emberek. Családtagok. Egyik régi képen Dédanyám, bölcs, révedező mosoly az arcán. Ölében ijedt arcú apró gyerek: Nagyanyám.Gyors fejszámolás: 1920 vége, 1921 eleje. Lassan száz éve. Száz év...kimondani is sok.

Csak állt az apró kis test a nagy épület mellett. Régi bérház. A máladozó vakolat szomorúan csüngött apró, göndör kis lapokba hajolva. Ő meg csak állt. Tanácstalanul. Kérges, köszvénygyűrte kis kezét nézegette. Nem mert felnézni sem, annyira restellte helyzetét. Micsoda élet - gondolta. Csak nézegette a kezét mélán. Azt a kezet, melybe buta kis csergőt fogott egykor, azt a kezet, amely kusza kis vonalakban próbálta leírni az irkába: Erzsike. A kezet, amelyre egykor István húzta a gyűrűt. A kezet, amely soha nem pihent. A kicsi kezet, amely simogatta a két fia buksiját, s amely néha bizony csattant a rakoncátlan fiúk fenekén. Édes mosolyra húzódott a szája. Aztán hirtelen visszaigazodott. Konok kis vonallá szigorodott. Micsoda világ…

 

Amikor kimész éjjel a csillagok alá, érzed-e, milyen apró vagy? Amikor leülsz a nedves fűbe, érzed-e, milyen gyenge vagy? Amikor szétfújja a szél a hajad, érzed-e, milyen kiszolgáltatott vagy? Ha hallod a tűz roppanását, érzed-e, hogy halandó vagy? A tűz, ahogy rakod a fát szép máglyába, lobban a láng…dédanyád mozdulata a kemencénél, harcos ősöd mozdulata jelzésnél. Benned van. Bennem van. Apró ember, mit remélsz?

 

Lehet-e levetni a megunt gúnyát? Soha. Ránk szabták, nekünk varrták. Kell-e elégedetlenkedni? Soha. Inkább megtanulni viselni azt. Méltósággal, emberséggel. Ahogy magunkkal hoztuk. Dédapád gerince, ősöd büszkesége. Apró ember, találod-e még magad?

 

Újabb év telt el. Újabb napok, amelyek a tanulásról szóltak. Az okulásról. A tapasztalatokról, konklúziókról, analizálgatásokról.

 

Az ember azt hiszi, a jó és a rossz dolgok váltakozása véletlenszerű. Pedig nem az. Csak figyelni kell. A külső történésekre, gombolyítani a szálat, mert a végén mindenképp van valami. Valami megoldás, bölcsesség, nyugalom, béke, talán csak újabb instrukció a következő gombolyaghoz, de valami mindenképp. Amiért értelmet kap a hosszas gombolyítás.

 

Az elmúlt években brutális jelenség dúlt anyaországunk határain túl.

 

Mindenféle szekták ütötték fel a fejüket, magánházakat vásároltak meg és összeültek hetente többször óbégatni. Mindezt vallásnak csúfolták. Személyes „élményem” volt, az akkor három hónapos gyermekem egy hosszú kórházi nap után deréktól bokáig gipszben pihegett. És este hétkor mindenféle átmenet nélkül elkezdődött a szomszédos ingatlanon a duhajkodás. Az épületben egy egész rezesbanda alapozta a jókedvet nem kevés sikerrel, hiszen ordítva csujogattak, a fiatalok azonban unhatták, kimentek kergetőzni. A szent malaszt olyannyira megtöltötte őket, hogy kihasználva az alkonyatot, egymás hátsóját fogdosták sikítva. Mindezt még ünnepélyesebbé tették néhány petárdával. Kétszer mentem ki szépen kérni őket, hagyják abba, szegény gyermekem pihenne, hosszú napja volt. És semmi. Aztán amikor ordítva küldtem őket haza a máléföldre juhot dajkálni ősi szokásuk szerint, azt megértették. És ezt vallásnak hívták.

 

Megdöbbenve olvastam, hogy két népes család összeverekedett a SOTE szülészeti klinikáján.

 

Szülészeti klinika. Kisbabák. Apró pici életek. Az a hely, ahol az ember kicsit suttogva beszél, igyekszik halkan járni. Mert ott minden csúnya, fájdalmas valóság ellenére csoda történik, sokszorozódik a legnagyobb kincs: az élet. Ez is egyfajta misztikum, szentség. A születés maga.

 

Mindig van választás. Ez örökérvényű. A zsákutca csak azt jelenti, nem a helyes irányba indultunk el a kereszteződésnél. De volt választásunk. És van is. Ugyanis ha előre nem vezet út, akkor nagyon egyszerű: vissza kell fordulni egy szusszanatnyit, majd újra dönteni. Piszokul nehéz, tudom. Érzem. De nem kivitelezhetetlen.

 

Az is teljesen normális, amikor egy döntés után némi kis ürességet érez az ember. Az üresség nem mindig jelenti a tartalom hiányát. Néha csak annyit jelent: kiürítettük a romlott tartalmat. Amit persze már megszoktunk. Tudtuk, hogy romlott, csak megszoktuk. Tanulság: ürítsük a rosszat, mielőtt hozzászoknánk.

 

A minap olvastam, hogy elárverezték a „Kárpátok Géniuszának”, Ceausescunak a luxustárgyait. Volt abban Mao Ce-tung ajándéka (egy bronz jak), leopárdbőr, a díszes családot ábrázoló szőnyeg, aranyozott galambpár. Sőt, a diktátor pizsamái is eladásra kerültek. Bár már magángyűjteményből, mivel a tárgyak jelentős részét már régen elárverezte a Ceausescu-vagyont kezelő állami szervezet.

 

Én azt hiszem, ez hatalmas hiba volt. Én a magam részéről érintetlenül hagytam volna a villáit. Gondoljunk csak bele. Adott egy szerencsétlen, buta kis suszterfiú. Hála a kommunizmus aranykezének, amely nem szelektál, csak embereket pozícióba emel, egy ország vezetőjévé növi ki magát. Nemcsak vezető, de véreskezű diktátor lesz. Valahol logikus is, hiszen a primitívségben kódolva van a kegyetlenség is.

 

Előre tudom, sokaknak nem leszek szimpatikus evvel az írással. De nem megfelelési kényszerből írok, hiszek az építő jellegű vitákban, ellenvéleményekben. Végülis a blog célja épp a gondolatébresztés, az eszmecsere.

 

Egy rövidke történettel kezdeném. Egy öreg néni esetével. Öreg volt, nagyon. Szegény volt, egyik napról a másikra élt. De minden délelőtt kiült a tornácra, beült a kopott hintaszékébe és ábrándozott. És mesélt. Gyönyörű meséket. "Amikor én még lány voltam..." kezdte minden alkalommal. És régi, szép világ bontakozott ki az ember szemei előtt. Amikor a becsület még becsület volt, az adott szó szó volt, a gerinc gerinc, a harc pedig harc. A szerelem szerelem a romantika pedig romantika. Néha elővette a szekrénykéjéből a molyette, régi elsőáldozó-ruháját. Maga elé tette, és billegett benne, miközben révedezve gondolt a templom hangulatára.